Hírlevél

 

 

Támogatóink:



Partnereink:


 


 


 

 

 

 

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása

Hát akkor itt fogunk élni (Thornton Wilder A mi kis városunk című műve alapján)


2010. december 1., 18 óra

 
Helyszín: Bárka Színház, Cseh Tamás terem

200 perc, egy szünettel

Magyar nyelven, angol feliratozással

 



galéria >>




Szereplők:

Antal Olga, Barta Éva, Horváth Réka, Jenei Judit, Molnár Mariann, Szalma Noémi, Széles Zita, Avass Attila, Balogh Gábor, Horváth Sebetyén Sándor, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Olt Tamás, Pásztor Pál, Vicei Zsolt

Zenészek:

Dudics Péter, Pavliskó Diana

Zenei vezető: Kazár Pál

Látványtervező: Füzér Anni

A látványtervező munkatársa: Dózsa Virág

Munkatársak: Kovács Katalin, Dankó István

Rendező: Forgács Péter

„Elindulunk reggel, fogat mosunk, elkésünk, nem késünk, délben tárgyalunk, ebédelünk, állunk az utcán, árulunk az utcán, este lefekszünk, vagy nem fekszünk le, karaokézunk, éjjeli műszakba indulunk, olvasunk, tanulunk, szerelünk, számítógépezünk, aztán szerelmesek leszünk, házasodunk és meghalunk... Mind így csináljuk, mindannyian, Nyíregyházán, 2010-ben és vélhetőleg mindig, amíg világ a világ... A mi kis városunkban.” – szól a Hát akkor itt fogunk élni című előadás szövege. A színlap szerint Thornton Wilder A mi kis városunk című drámája nyomán az előadást Forgács Péter, Faragó Zsuzsa és a társulat írta – ami sokat elárul a produkció létrejöttének mikéntjéről. Wilder maga korában szinte forradalmian újnak tűnő dramaturgiája ma avíttnak hat, ám a mű problémafelvetése, a benne megmutatkozó világszemlélet távolról sem érdektelen – nem véletlen, hogy napjainkban is műsorra tűzik alkalmanként a színházak. A nyíregyházi előadás alkotói csak a cselekmény vázat és motívumait hagyták meg. A történetet Grover’s Corners-ből Nyíregyházára helyezték át, s az eredeti dialógusokat tartalmilag és stilárisan is változatos vendégszövegekkel, illetve saját szövegekkel dúsították. A töredékekből, etűdökből, monológokból, dialógusokból fokozatosan rajzolódik ki a cselekmény. A felhasznált és megjelenített életanyag ízig-vérig mai, részben dokumentumokból, részben az alkotói fantáziából épül. Száraz (s nem egyszer röhejes) statisztikai adatok éppúgy elhangzanak, mint valós történetek vagy városi legendák – mindezt személyessé gyúrja a játék. Mint ahogy a wilderi figurák is hangsúlyozottan maiak, még a narrátor is, aki az eredetinél jóval összetettebb, játékosabb, ironikusabb megjelenítést nyer. S eközben az előadás úgy szól a mindennapi lét banalitásáról (s részben annak metafizikai dimenzióiról), hogy az ironikus rálátás mellett az empátiát, az érzelmességet sem iktatja ki. A bemutató érzékelhetően komoly társulati összmunka eredménye – vélhetően a társulatformálás szempontjából is komoly szerepet játszik a Móricz Zsigmond Színház életében. A nézőre pedig szokatlan személyességével, őszinteségével, szuggesztivitásával fejt ki különleges hatást.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2000-ben diplomát szerző Forgács Pétert nem könnyű beskatulyázni: rendezett klasszikusokat és kortárs drámákat, dolgozott Budapesten és vidéken, hozott létre klasszikusan szöveg- és színészcentrikus, illetve formabontó, a hagyományostól eltérő színészi jelenlétből építkező produkciókat is. Bár szerződése a múlt évig a Vígszínházhoz kötötte, dolgozott többek közt a Radnóti Színházban, az Új Színházban, Győrben és Miskolcon. Az általa tanított színészosztályokkal fontos előadásokat hozott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is; az Ágota Kristof regénye alapján készült Fáj komoly nemzetközi figyelmet is keltett. Eddigi rendezői életművének legfontosabb szeletét azonban valószínűleg a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban készített előadásai jelentik.
Forgács Péter már pályakezdő alkotóként dolgozott Nyíregyházán (Genet Cselédek című drámáját, majd Garcia Lorca Vérnászát rendezte), s a kapcsolat kisebb megszakításokkal a mai napig tart. Nyíregyházi előadásainak néhány kiemelkedő darabja a kollektív színházcsinálásra különleges hangsúlyt helyező, a feldolgozott alapanyagot színészi-rendezői kreativitással továbbíró produkció. Forgács ezekben hol csak a történet vázát és motívumait tartja meg, s abból épít hangsúlyozottan a jelenre vonatkoztatott, személyes hangú játékot, hol meghagyja ugyan a darab szövetét és szövegét, de azt számos színpadi etűddel dúsítja, s az előadás hangsúlyos pillanataiban mai szövegelemekkel fejeli meg. Utóbbi eljárásra jó példa Ödön von Horváth Kasimir és Karolinéjának tavalyi bemutatója, előbbire pedig a két Thornton Wilder-átírat: az öt évvel ezelőtt rendezett Hajszál híján, illetve a legutóbbi bemutató, A mi kis városunk motívumaiból készült Hát akkor itt fogunk élni.

„Kétségtelen, hogy van ebben valami „kispolgárian” leegyszerűsített, szimpla és érzelmes – ahogy Wilder eredetijében is –, de van benne elszánt, szinte dacos lázadás is, valósággal forradalmi tiltakozás az ellen, hogy az „élet” hatalmas horderejű dolgokról, eszmékről, küldetésről, politikáról szól, és azokról, akik mindezeket érvényesíteni akarják (leginkább a saját hasznukra). Ha vannak nézők, akikben a játék vége felé közeledve erős megterhelésnek van kitéve az érzelmek nyilvánosság előtti manifeszt felszakadását akadályozó gát, és egyre nő a gombóc a torkukban – egy nézőről biztosan tudok –, akkor már nem volt hiábavaló, hogy a nyíregyháziak létrehozták ezt a különleges, messze hangzó előadást.” (Koltai Tamás, Színház)