Szemessy Kinga: Ki a „vinör”?


Kettő. Annyit tesz: asszociáció. Ez lesz az írásom is. És jelenti azt: könnyű. Nem, az határozottan nem lesz.

A lány karnyújtásával kezdődött. Bal. Jobb. Le és fel. Le és fel gyors egymásutánban. „Add ide, akarom, akarom!” Majd önpüfölésbe vált. A faképnél hagyott úgy csipog, mint egy megunt, falhoz csapott játék. Az őt követő lány nem is emberként, csak 50 kg jó elosztású húsként van jelen. Ennyibe veszik. Mire vártak? Egy ujjhegynyi gyöngédségre, naivan kis „tenderness”-re.

Hiszik ezt a beszari, lúzer alakok. Mint én. Mint Te! Talán azt se tudjuk, mi az, amit igénylünk. Hogy is sejthetnénk, ha még arra se vagyunk képesek, hogy egy hullámnyi örömmel kedveskedjünk a moderátor-hölgynek? Így vagyunk mi empatikusak, gratulálok! Legőszintébbnek a húsz perc után nyúlcipőt húzókat nevezném – akkor is, ha csak a csupasz hapsi-popsik riasztották őket.

A kettőre visszatérve: csak így működik. Sabrinának az a százötvenedmagam volt a társa tegnap este. Ám elkövetett egy nagy hibát: bízott bennünk. Nem kérte rá senki, nem ígért „jótett helyébe jót várj”-t egy lélek se, mégis. Táncosaival elbábozta nekünk történetét. Megmutatta, milyen, amikor kikosarazzák, amikor semmibe veszik, amikor ő kerekedik felül, amikor kéjenc, tehetetlen és telhetetlen, remény-, avagy fékevesztett. Tudjuk, hogy ha nem tetszik neki a lekenyerezés (értek ezalatt „lecsokitortázást”), akkor szimplán kitörli vele a fenekét. Magávé teszi, hogy az ne tehesse őt. Kevély és állhatatos személyiség, aki nem köt alkut senkivel. Tudja, mit érdemel, és nem tágít, míg az ölébe nem huppan. Sajnos. Ebben egyezünk vele. Mi, ahogy beültünk, éppúgy a tálalásra vártunk, mintsem hogy mozdulnunk kelljen. Őszintén, ki merte megfogni a szöszke nőmajmok golyóit? Ennyit erről…

A tánc, és főképp Dave St-Pierre-ék tánca, e dilemmázás nyelve. Ki az alárendelt? A férfi vagy a nő (alias partner1 vagy partner2)? Aki emel, vagy akit emelnek?  Aki a támaszt adja, vagy aki a támaszt kapja? Kell-e alárendelt egyáltalán? Ez nem szolgáltatói rendszer, nem tiszta cserebere-viszony. Végképp nem egyszálú. Ők is voltak vagy tizenöten. Összhangban és egymást, egymáson túl taposva. Mindenki egyért, és egymás szemének kikaparásáért. Az egyiknek a ciróka, másiknak az orális kielégítés, a harmadiknak a szado-mazo jelenti a gyöngédséget – széles a paletta. Ahogy egészséges. Az a kvázi hatvan év, amink ugye van, másra se jó, mint ütközni. Bejárni megannyi ösvényt, keresztezni ezét-azét, túlugrani a Tilos az Á-n, elbotlani, majd leszúrni a vándorbotot: idáig és nem tovább. Láttuk ezt is. Vízisiklás – gondolom megvan. Cikázás, bohémia, szépség, a testtel való sáfárkodás apológiája, majd mindebbe a belefáradás. Mint partra vetett halak, úgy vergődött mindenki. Ám a csapat apraja-nagyja karokba zárva, ölelőn tér nyugovóra – a puzzledarabkák összeillesztve. Ő kivétel. Sabrina magányosan. Egyedül maradt a fekete magassarkújával és vérvörös körmeivel (karmaival?). Lehetősége: a magzatpóz. Vedd fel és van 5 perced elhinni, hogy odakint béke van, te pedig bent, biztonságban!

Nyerni persze nem nyert. Ő se.

 

Szemessy Kinga

Dave St-Pierre: Egy kis gyöngédséget, a francba is!
Tarfó, 2008. november 24.