Hodászi Ádám: Kritika és lakáshirdetések
- gondolatok a Bérháztörténetek 0.1-ről -

Egy Szputnyik kinézetű műhold szeli át a játékteret, majd egy nő arcába csapódik. A színész, aki a kezében tartja, elemlámpával világítja meg, egy másik cigarettafüstöt fúj köré, közben a 20th Century Fox filmindító zenéje szól. Aztán hatalmas energiákkal emberek érkeznek a térbe, akik verekszenek, szeretkeznek, egy ember pedig kézi kamerával mászkál közöttük. Belép Gyabronka József, és megkérdezi: „Maguk mi a fenét csinálnak itt?”. A klipforgatásnak vége, a stáb elhagyja a helyszínt.

„VII. kerület kedvelt részén, a Damjanich utcában, a Piroska Vendéglő közelében hosszú távra kiadó egy 93 m2-es, 3 szoba + hallos, földszinti, napfényes, jelenleg irodának használt lakás. A havi bérleti díj: 90 e Ft + rezsi. Bővebb felvilágosítás: stb.”

Gyabronka József különböző lakásokat próbál kiadni embereknek. Valamelyiket sikerül, valamelyiket nem. Összetartja a darabot, vissza-visszatér. Azért használom a színész saját nevét, mert nem derül ki az előadásból, hogy figuráját hogy hívják, valamint mert őszintén és jó értelemben civil módon játszik, naturálisan, elhiszek neki majdnem mindent. Amikor két perc alatt megiszik egy üveg körte ízesítésű szeszesitalt, lerészegedése színészi bravúr. Ugyanerre mutat a társulat többi tagjának játéka. Bodó Viktor, aki a rendező is, bizonytalan, töprengő bérlőt hoz. Fején drapp halászsapka, barna öltönyén fekete vízlepergetős mellény, lábán szandál és zokni. Nem tud dönteni. „Menjünk vissza a kicsibe” – mondja, pedig ott már háromszor voltak.

„Városligetnél felújított, utcai garzonlakás tiszta, rendezett épületben kiadó. A ház lépcsőháza és kapualja felújított, a lakóközösség rendkívül jó. Alapterület: 28m2. érdeklődni: stb.”

Pedig nem nehéz egyik lakásból (ha úgy tetszik bérháztörténetből) a másikba ugrani. Kialszik a fény (10-15 plafonra szerelt kültéri reflektor), majd újra felkapcsolódik, és már egy másik helyen vagyunk. Segíti a valósághű játékot a tér: fehér hajópadló, fehér falak, a jobb falon két barna ajtó, a bal falon ablakok, melyeken nincs függöny, amikor kinyitják őket, beáramlik a pesti éjszaka hideg levegője s zajai. Van még egy szivacs, egy szék, kislámpa, ha intimebb fénykörre van szükség, radiátor, légkondi.

„Belvárosban, a Rumbach Sebestyén utcában, 2 szobás 48 m2-es egyedi fűtésű bútorozott III emeleti lakás hosszabb távra kiadó! Mikro, mosogatógép, mosógép, hűtő, fagyasztó van. Tv megoldható. érd:”

Ezekben a kiadó lakásokban feltűnő emberek mindegyike ismerős az életünkből. Azt kapjuk, amit ígér az előadás szövevényes és frappáns marketingje. Néha kicsit többet. Ugyanis, bár a valóság megmutatásra érkezünk a MU Színházba, meg is érezhetjük azt. Az egyik lakásban furcsa közösség tart ülést. 61-es (Szabó Zoltán) elkésik, és 1-es (Jankovics Péter) mellé bújik bocsánatot kérni. A többiek is a földön fekszenek, végig azt teszik, amit 1-es mond. Pontosan megértjük kettejük játékából, hogy mi motiválja egy erősen autoriter közösség (akár szekta, akár más) vezetőjét és a közösséghez tartozni vágyó magányos embert. Nem minden jelenet tud ilyen módon mélyülni.

Sokszor a váltást jelző sötétek hosszabb ideig tartanak, mint szeretném. Izgalmas stilizációra ad lehetőséget ez a filmszerű nyelv. A fiatalok beköltöznek – szeretkeznek a radiátornál – a falnál – az ágyon – a férfi élvez – meghosszabbítják a szerződést három hónappal – a nő nem akar szeretkezni – összevesznek – pofon ütik egymást – egymás nyelvét nyaldossák. Ez tárgyilagos, Ágota Kristóf novelláit juttatja eszembe.

„Sürgősen kiadó 2 szobás lakás a Bajza utcában! Bútorozva vagy anélkül egy héten belül költözhető. Rezsi nem sok. Munkaidő után érd:”

Nagy előnye az előadásnak, hogy sehol nem látok benne sztereotípiákat. A szilveszteri buliban lerészegedő fiatalok fajtáinak felvonultatása is több mint stílusjáték. A lábait erősen a padlóhoz csapó és a dülöngélő részeg lány ugyanúgy egész emberek, mint a csak a gitárjával törődő srác. (Dalok Kispáltól, Péterfy Boritól és más „alteres” előadóktól.) Vagy a féltékeny pár, kinek férfi tagja szétveri nője fejét, amikor az egy lánnyal csókolózik, majd elnézéskérések közepette („Hát előfordul az ilyen néha.”) lábainál fogva kihúzza párját a térből.

Felcsendül Simon és Garfunkeltől a Mrs. Robinson című dal, ami utalás lehet a Rigai Új Színház világhírű Csend hangjai előadására. Ebben szintén az egy házban egymás mellett élő emberek találkozásaival játszanak el, a falak kivételével, a terek egymásra vetítésével, a természetesség, a valóságosság felől indulva egy szimbolikus, lírai nyelv felé. Ennek apró nyomai a Bérháztörténetekben is megtalálhatók.

Az előadás végén a húsztagú Soharóza Kórus érkezik a színpadra, teljes sötétben. Fejük fölé esernyőt tartanak, s ének-, ritmus-, fényjátékba kezdenek. Az ebből születő dal zárja az előadást, taps nincs. Az előtérben még történik valami, a színészek énekelnek és gitároznak, Galambos Péter hangját hallom, és a Kultúrház szignálját. Itt, a neten azért tapsolok Fábián Gábornak, Koblicska Lőtének, Szabó Zoltánnak, Tóth Simon Ferencnek, Jankovics Péternek, Székely Rozinak, Hay Annának, Hámori Gabriellának, Gyabronka Józsefnek, Galambos Péternek, Kis Erzsinek, Csákányi Eszternek, Lukáts Andornak, még ha közülük talán nem is mindenkit láttam játszani, de a színlap tanúsága szerint szerepelnek a Bérháztörténetben.

Hodászi Ádám

Szputnyik Halyózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor: Bérháztörténetek 0.1
MU Színház - Szputnyik Műhely, 2008. november 29.