Hírlevél

 

 

Támogatóink:



Partnereink:


 


 


 

 

 

Szophoklész – Jon Fosse: Oidipusz király

A kaposvári Csiky Gergely Színház előadása


Helyszín: Nemzeti Színház, Kaszás Attila terem

Időpont: 2010. december 2., 17 óra


75 perc, szünetnélkül

Magyar nyelven, angol feliratozással

 

galéria>>



Szereplők:

Kocsis Pál, Znamenák István, Kovács Zsolt, Csapó Virág, Szula László, Kelemen József, Gyuricza István, Csonka Ibolya, Horváth Zita, Rácz Panni, Tóth Eleonóra, Némedi Árpád, Nyári Oszkár, Sarkadi Kiss János, Serf Egyed

Fordította: Krisár Csilla Mária

Díszlet: Fodor Viola

Jelmez: Remete Kriszta

Zene: Rozs Tamás

Segédrendező: Hatvani Mónika

Rendező: Rusznyák Gábor

Az Oidipusz király egy szörnyűséges bűn tettesének kiderítéséért folytatott nyomozás feszült izgalmú története, a legelső „krimi” a világirodalomban. Thébában járvány dúl, és ez a kétségbeejtő jelen a múltból fakad. Miért küldték az istenek a városra a halálos vészt? A Kar újra a város egykori megmentőjeként tisztelt királyától, Oidipusztól reméli a megoldást. Kreón, a király sógora azt a jóslatot kapja, hogy a romlást a városra Laiosz király gyilkosának jelenléte hozta. Oidipusz átokkal sújtja a gyilkost, és parancsot ad az elfogatására. A meg nem alkuvó, keményen igazságért küzdő király nem hőköl vissza, bármilyen ijesztő lesz az eredmény. És az derül ki, hogy – bár nem tudott róla – ő maga volt annak idején a tettes: ő ölte meg apját, és ő vette feleségül saját anyját. A vérfertőzés büntetése pedig megvakíttatás. Oidipusz itt se hátrál: maga hajtja végre az ítéletet, megvakítja magát és elhagyja királyi székét. Teirésziász, a jós hiába lát mindent előre. Senki se hallgat rá, nem tudja ő se megállítani a saját tragédiája felé siető hőst.”

Rusznyák Gábor a magyar rendezői középnemzedék egyik legfontosabb tagja, aki azonban előadásaival mind ez idáig nem tartozott a magyar színház mainstreamjéhez. 1976-ban született, 1994-ben tanítói, 2000-ben színházrendezői diplomát szerzett. 2000 és 2001 között Magyarország egyik legnagyobb kőszínháza, a Vígszínház tagja, 2002 és 2003 között az egyik legfontosabb határon túli magyar társulat, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, 2003 és 2010 között a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője, majd főrendezője. Előadásait elmélyült elemzőkészség, sajátos és markáns térképzés, a klasszikus szövegek új fénytörésbe állítása, új értelmezési horizontok megnyitása, kortárs valóság(ok)ra való folyamatos reflektálás jellemzi.

A 70 ezer lakosú Kaposvár színháza 1911-ben épült, 1955 óta rendelkezik állandó, saját társulattal. A Csiky Gergely Színház a hetvenes évek magyar színháztörténetének legfontosabb helyszíne: ide érkeztek meg és teljesedtek ki Magyarországon azok a folyamatok, amelyek a világszínházat az 50-es években meghatározták. Túl a formai modernitáson Kaposvár előadásai voltak azok, amelyek a kommunista rezsim elleni burkolt tiltakozást, a hatalom háta mögötti összekacsintást jelentették. A színházat olyan nemzetközi hírű alkotók fémjelezték, mint Babarczy László, Ascher Tamás vagy Zsámbéki Gábor. 1982-ben részben a Csiky Gergely Színház tagjaiból alakult meg a huszadik század utolsó két évtizedének legjelentősebb magyar színháza, a Katona József Színház.
 A kaposvári teátrum jelenleg keresi saját útját, profilját. 2007-ben nyugdíjba ment Babarczy László, aki harminc évig vezette a társulatot, s azóta mérsékelt sikerű, művészileg, stilárisan is vegyes évadok állnak a Csiky Gergely Színház mögött: kommersz, kétes értékű szórakoztató előadások éppúgy megtalálhatók a repertoáron, mint művészszínházi produkciók: 2009-ben például Anatolij Vasziljev rendezett Kaposváron.

Az Oidipusz király Jon Fosse átiratát és Szophoklész szövegét egyformán használja, s mintegy 70 percben kortalan krimiként meséli el Oidipusz történetét. Szöveg, mozgás (kvázi koreográfia) és zene szerves egységéből olyan előadás épül, ami mindenféle erőszakolás nélkül vonatkoztatható a jelenkorra, de tulajdonképpen bármely korra. A kaposvári Oidipusz király nemcsak a kortalanítás aktusával ró komoly feladatot a befogadóra. Finom kulturális áthallásoktól hemzseg az előadás, elég csak Fodor Viola lépcsősen emelkedő, amfiteátrumra-arénára emlékeztető, de négyszögalakban épülő díszletével példálózni. A színpadképnek rituális jelleget adnak a stúdió karzatáról lelógatott, fehér zsinegen függő (státusz)szimbólumok – csontok, sípok, harangok, pajzsok, satöbbik –, melyeket az arany maszkkal eltakart arcú műszakiak (az emberekkel játszadozó istenek?) lógatnak be, húznak fel az előadás adott pontjain. Az emblematikus tárgyak az idő előrehaladtával világosan jelölik ki a szereplők rendjét, rangját, milyenségét – a jelképek felfejtésének belső kényszere, a jelentésrétegek bővülése és/de egyszerűsödése képes folyamatos intellektuális izgalomban tartani a nézőt. A produkció azonban nem enged el a puszta szövegpárhuzamokkal, -áthallásokkal. Rusznyák egyértelműsíti, hogy nemcsak velünk, de rólunk is beszél: mi vagyunk a thébai nép, a kar egy-egy tagja közöttünk ül; a nézőtérről érkezik (és oda is tér vissza) „majdnem civilben” Teiresziász és a két pásztor, aki hajdan Oidipuszt dajkálta. Az előadás hermetikusan zárt, pontos és következetes esztétikai rendszer, s egyúttal izgalmas bűnügyi történet.

„Rusznyák rendezésének titka abban rejlik, hogy miközben ellene megy a fossei szövegnek, többszörösen alá is dolgozik. A minden elemében átgondolt, részleteiben egyszerű, letisztult és pontosan kidolgozott, hermetikusan zárt előadásvilág ugyanis éppen az érzékek útján teremti meg, illetve írja újra azt a kulturális kontextust, amely megidézi ugyan a mítosz eredetét, de a kortalanított múltba helyezve a történéseket el is szakad attól.” (Miklós Melánia, Revizor)

„Kocsis Pál Oidipusza a robusztus, ereje és népszerűsége teljében lévő hérosz-király képéből indítja a figurát, hogy aztán mindjobban kétségbeessen a saját (akaratlan!) bűneivel való szembesüléstől. (Gyönyörű kép, amikor a kezdetben dülledő mellkassal regnáló király a színen apró léptekkel, mint egy rajzfilmfigura kergeti körbe-körbe a raportra a palotába hívott pásztort.) Egyszer csak elegáns ruhája is kibomlik, és hiába próbálja a fejedelmi pajzsot nyakába akasztva visszarángatni magát méltóságos tartásába, már képtelen rá. Kocsis Oidipuszát az hitelesíti, hogy tragédiáját nem kifelé és külsődleges eszközökkel mutatja meg, nem a hatalom elvesztésétől való rettegésből bontja ki, hanem befelé éli meg – itt Oidipusz igaz ember, aki saját tisztaságában csalódik meg.” (Markó Róbert, Színház)